„Nincs értelme bárhová is prédikálni mennünk, ha már az odavezető utunk is nem prédikáció." (Assisi Szent Ferenc)A munka az érett személyiség önmagáról és másokról való gondoskodásának egyik módja. Az ember a munkája és a kapcsolatai alapján megtalálja magának azt a helyet a világban, amelyhez tartozónak érzi magát, és felelősséget vállal önmagáért és másokért. A munka eszközzé válik, amelyen keresztül adni tudja magát.
Munkája (bár azt az értelmét, amire itt gondolok, a „hivatás” szó sokkal pontosabban visszaadja) útként szolgál arra, hogy az életnek szentelhesse önmagát. Munkája - vagy ha nyugdíjba vonult már, vagy formai értelemben nem végez munkát - vagy hobbijai és közösségi elfoglaltságai révén műveli tehetségeit, kiáll másokért, kinyilvánítja a világgal való kapcsolatát.
A munka révén az egyén egyszerre el is veszíti önmagát, ugyanakkor egyre jellegzetesebbé is válik. A kötelességnek ez a szeretetté, elragadtatottsággá vagy élvezetté való radikális átalakítása teszi lehetővé az egyén számára, hogy munka közben úgy érezze, mintha játszana. Ez azért van, mert mint személyiség, teljesen jelen van az adott pillanatban. És mivel szívében, figyelmében és szándékaiban elkötelezte magát a munka mellett (amit a mindennapi tudatosságot meghaladó erős tudati fókusszal végez), ezzel megemeli energiáit és intellektusát, és képes mindent beleadni az épp végzett munkába.
A teljesen jelenlévő, érintett, koncentrált és elkötelezett elme mellékterméke minden esetben egy bizonyos fajta belső kényszer. A kényszernek ez az érzése, ami különösen akkor érezhető, amikor valakit valami számára páratlanul érdekes dolog köt le, az önkifejezésre, a munka megértésére, az alkotásra való belső ösztökélés eredménye. Ehhez hozzátartozik az én bizonyos fajta feladása annyiban, hogy az egyén eggyé válik a munkával, egyesül vele, és – a munkában való elmerülés és a vele való azonosulás révén – eltűnik benne. Ez egy eksztatikus állapot, amelyet a zárt vagy fejletlen személyiségek nem tudnak elérni.
Ez az egyén fizikai vagy környezeti feltételeitől függetlenül létező állapot vagy feltétel csodálatot és ámulatot kelt. Az önmegvalósító emberben ez szeretetet vált ki abban az értelemben, hogy maga a munka valamiképp szent, bár nem feltétlenül köthető közvetlenül a vallásos elképzelésekhez vagy dogmákhoz. Az egyén úgy érzi, hogy a munka valami egyetemes, különleges és szent dolog része.
Részben azért érez így, mert lényének egy része a munkában van. De azért is érzi a pillanat szent voltát, mert teljes tudatossággal, figyelmét teljesen neki átadva éli meg. Még ha teljesen átlagos módon is lát neki a munkának, már annak tudata is, hogy a munka különleges érvénnyel és jelentéssel bír a számára, egy emelkedett, nyitott tudatosságba emelheti, amelyben teljesen eggyé válik a feladattal. Vagy annyira koncentrált és megérintett lehet, olyan teljes szívvel elmerülhet a munkában, hogy közben valami önmagánál nagyobb dolog részének éli meg magát.
Bárhogyan is történik, figyelme és elkötelezettsége kiemeli őt az átlagos én-tudatosság állapotából, és teljességgel a pillanatban működővé teszi. Ez nem annyira érzés, mint inkább létállapot. Megkockáztatom a kijelentést, hogy épp ez idézi elő a szeretetet, és talán hozzá kell tennem, hogy ez lehet a szeretet elsődleges arca. A szeretet sokféle arcát mutatja meg rajtunk keresztül a munkánk közben. A sikeres emberekkel folytatott beszélgetéseim azt mutatják, hogy ilyen vagy olyan módon mind eljutottak ehhez a felismeréshez. A szeretet arcainak egyike talán egyszerűen csak az a szűnni nem akaró, heves vágy lehet, hogy valami páratlan és gyönyörű dolgot alkossunk.
A szeretet másik fontos vonatkozása akkor mutatkozik meg, amikor arra koncentrálunk, amit csinálunk. A létezés szeretet. És amikor valaki határozottan és teljesen jelen van a pillanatban, különleges működésén, „játékán” keresztül magát a létezést éli meg. Sokan próbálták megfejteni ezt az eksztázist, ezt a mérhetetlenül eufórikus állapot. Ez a magas fókuszáltság olyan tapasztalásokat, belátásokat és kreativitást eredményez, amelyek túl vannak a szavakon, az időn és a racionális megértésen. Olyan misztikus pillanat ez, amely megajándékoz bennünket különleges belső magunk megtapasztalásával, miközben minden mással összeköt. Ez az a mindent felemésztő és mindenható pillanat, amelyben a csodák megtörténhetnek, és meg is történnek, a létezésnek az az állapota, amelyet Laoce az örömön és a halállal szembeni ellenálláson felülemelkedett igaz ember állapotának nevez.
Amikor tökéletesen jelen vagyunk, amikor koncentrálunk, amikor minden figyelmünket teljesen leköti, amit épp csinálunk, a félelem fagyos érintése nem érhet el hozzánk. Az itt és most-ban tökéletes biztonságban vagyunk.
Marsha Sinetar: Csináld, amit szeretsz és a pénz követni fog!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése