„A siker bárkié, de nem akárkié”

Rovatindító beszélgetés a Sportalkímia alapítóival

Hónapok óta gondolkodom azon, miként indíthatnék útjára egy sportrovatot úgy, hogy az ne egy női magazinban megszokott, rutinszerű gyakorlatsoron alapuljon, hanem annál sokkal komplexebb legyen. Valami, ami a sport mélységeit és magasságait, a sport és az élet párhuzamait is meg tudja mutatni, miközben persze mozgásra motivál, segít azt igazán örömtelivé tenni, és a hétköznapi életben is jóbarátod lesz. Amikor rátaláltam a Sportalkímiára, úgy éreztem, megleltem, amit kerestem – sőt, igazából jóval többet annál. Boldoggá tesz, és büszkeséggel tölt el, hogy elfogadták a felkérésemet, és a jövő hónaptól kezdve ők készítik és vezetik a saját nevüket viselő Sportalkímia rovatot.

A Sportalkímia törekvése közel másfél éve indult el Paján Viktor és Bánhidy András vízilabdázók alapításával. Célja, hogy Olimpiai-, Világ- és Európa-bajnok sportolók életmódját, gondolkodásmódját elérhető közelségbe hozza olyan embereknek, akik hasonló sikereket akarnak elérni a saját életükben, hivatásukban. „A siker bárkié, de nem akárkié” című előadásaik tizenöt éves barátság, és közel húsz év hivatásos vízilabda pályafutásból táplálkoznak. Sportpályafutásuk alatt közvetlen közelről kísérhették végig számos kimagaslóan sikeres sportoló életét. Mindegyikben voltak felejthetetlen győzelmek, mélypontok, sikerszériák, kudarcok, aranyérmek és persze nem várt bukások hazai és nemzetközi porondon.

A kérdések, mint megannyi ember életében, bennük is felmerültek: Hogyan lehet a teljesítmény minimális hullámzásával, hosszú éveken át a csúcson lenni? Ők mit csinálnak másképp, jobban, vagy csak egyszerűbben, mint mások? Mitől van, hogy emberek egyszer csak kimagasló eredményeket produkálnak? Mi van a győzelem mögött? Győztesnek születni kell, vagy meg is tanulható, hogyan válhat bárki azzá?

Közel húsz Olimpiai-, Világ- és Európa-bajnok sportolóval történt beszélgetésük után, a mélyinterjúk és a saját élettapasztalataik által megszülettek a válaszok az említett kérdésekre. Így jött létre a Sportalkímia. Így jött létre „az arany készítésének titka”, ami nemcsak aranyérmeket jelent, hanem Szepes Mária írónő megfogalmazásában: az „ember-ólomból ember-aranyat” készítés titkát is.


A siker szó gyakran taszító tud lenni. Általában megijednek tőle, mert egy trappoló, törtető dologgal azonosítják. Számotokra mit jelent a siker?

P. Viktor: A versenysportban mindenkinek az az első hozzáállása, hogy a versenytársakhoz méri magát. Legyőzni, túlnőni, megnyerni, jobbak lenni akarunk. Ezek az első motivációk, és ezek rendjén is vannak a kezdetekkor. Aztán, amikor valaki egy csúcs közeli állapotba kerül, rájön arra, hogy mostantól már nem a másikat kell legyőznie, hanem saját magát. Van egy híres angol teniszedző, Timothy Gallway, aki szerint a teniszpályán a fejedben lakozó ellenfél sokkal félelmetesebb, mint aki a háló túloldalán áll. Amikor ezt az ember felismeri, és önmaga felé irányul a figyelme – a saját fejlődésére –, ez az igazi siker. A tényleges változás az ember életében az, amikor eljut arra a pontra, hogy önmagához mérten tud fejlődni. Ha egy mondattal kellene megfogalmaznom a mi szemléletünket, akkor ez az: számunkra az a siker, ami önmagadhoz mérten fejlődés.

„Amíg külső bizonyítékokat akartok, sosem lesztek boldogok.”
(The Compass – Az iránytű című film)

B. András: Az alapvető szabályok egyetemlegesek a sportpályán és az életben is. A sport és a sportpálya egy nagyon jó terület a sikerhez, mert mérhető, könnyen észrevehető, hogy ki az, aki eredményes. Az életben ez eléggé szubjektív: a nagy autó, a szép ruha is lehet siker, a sportpályán viszont egyértelműen látszik, hogy ki teljesít jól. Kovács Kokó István azt mondta az egyik előadásán, hogy szerinte nem ciki, ha az ember gazdagon akarja leélni az életét a családjával. Mert szegényen is lehetsz boldog, de ha jómódban élsz, akkor még több mindent tudsz megtenni a boldogság érdekében.

Hogyan tudtok segíteni, mondjuk nekem, aki nem akar olimpiát nyerni? Ha felkereslek titeket, hogy szeretnék a saját életemben sikeres lenni, akkor mi történik, hogyan kezdődik az együttműködésünk?

B. András: Három ága van a törekvésünknek, működésünknek. Az egyik a nyilvános előadások, ahova bárki eljöhet. Ott a hallgatóság kap egy tanácsokkal és tapasztalatokkal teli előadást valamelyik nemzeti büszkeségünktől, és azon belül egy kötetlen beszélgetést, amikor kérdéseket lehet feltenni, amelyekre őszintén válaszolunk. Az előadásokon szóba kerülnek azok az átfogó és jól hasznosítható alapelvek, amelyeket sportolóink megéltek, s amelyekről tudjuk, hogy működnek, mert mi is megtapasztaltuk. A Sportalkímia másik ága a cégeknek, vállalkozóknak tartott tréningek, a harmadik pedig a sportszakosztályoknak szóló képzések.

P. Viktor: Az a lényeg az egészben, hogy nem kapsz konzerv válaszokat. Érdemes elgondolkodni a következőkön: ha idejönne Bill Gates, és azt mondaná, hogy találkozhatsz vele, akkor mit kérdeznél tőle? És mit szeretnél inkább: azt hogy megmondja, mit csinálsz rosszul, mi az, amit nem tudsz, vagy hogy beszélgessetek egy jót, amiből kiderülnek az ő élettapasztalatai és működése is? Véleményünk szerint ez utóbbi sokkal hatékonyabb. Mi inkább ezt a „lágyabb” tanítást tartjuk előnyben: van egy ember, aki elmeséli az életét, te pedig vedd ki belőle, amit szeretnél, meríts abból, ami igazán megérint a történetében. A Sportalkímia esetében egy bajnokon, egy magyar sportolón keresztül válik valóságossá számodra, hogy tényleg le lehet győzni a saját korlátaidat.

Beszéljünk egy picit a saját történetetekről! Honnan indultatok, és hová érkeztetek?

B. András: Nagyon korán, 5 éves koromban kezdtem el a vízilabdát, de nem hobbiként űztem. Már 6 éves koromtól rendszeresen jártam az edzésekre, és ez 26 éves koromig tartott profi szinten. Érdekes, hogy minden ösztönösen ment. A különbség az akkori és a mostani életem között annyi, hogy mindent ösztönből csináltam, ami alapjaiban nagyon jó volt, de aztán nehezebb évek köszöntöttek rám. Nálunk 18 éves kor körül dől el, hogy leszel-e hivatásos sportoló vagy sem, ebből fogsz-e élni vagy másból, ekkor indulsz el az életben. Számomra ekkor már nem volt elég az ösztönösség. Sőt, gyakran megkérdőjeleztem magamat: azt, hogy amit ösztönösen tettem addig, az jó-e? Szükségem lett volna egy komoly segítségre, de nem volt. Nem véletlen, hogy a Sportalkímiát létrehoztuk. Pontosan ezt az űrt tölti most be emberek életében, de nem csak a sportolókéban. 25 éves koromban elindult a vízilabda mellett a civil életem, ahol az ösztönösség mellé bejöttek azok a dolgok, amiket nem tudtam automatikusan vagy neveltetésből adódóan. Mára egy olyan kört tudtam futni, amelyről azt mondhatom, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott emberré tett, aki minden tekintetben jól érzi magát a bőrében.

(ekkor érkezik meg körünkbe az edzőtáborból Hajnal András korosztályos bajnok, felnőtt országos bajnok, valamint Európa bajnok toronyugró, aki a Sportalkímia rendezvényeinek egyik főszervezője, és bekapcsolódik a beszélgetésbe)

H. András: Én is 5-6 éves koromban kerültem az uszoda partjára. Édesapám volt az edzőm, illetve a mai napig is az, és anyukám is sportoló volt. Ez nagyjából eldöntötte, hogy bármilyen sportot űzök is, azt nem hobbi szinten csinálom. Ez lett belém nevelve, amit persze teljesen magaménak éreztem, és boldoggá tett a sport. Egy nyers kisgyerek 15-16 éves koráig valóban ösztönök alapján dolgozik a sportban. Ha lusta, akkor lusta, ha sikeres, akkor nem azért sikeres, mert rengeteget gondolkodik rajta, hanem a tehetsége, és az edzői háttere alapján ez jön ki belőle. Így történt nálam is. Aztán az első kudarcok elgondolkodtattak, hogy mit csinálok rosszul. Egyke vagyok, így hát önző és önfejű gyerekként éltem, aztán a kudarcaim elkezdték levágogatni a kis vadhajtásaimat. 18-20 éves koromtól kezdődően éreztem azt, hogy itt valami többnek is kell lennie, nem csak edzésnek és tanulásnak, és az nem lehet, hogy ebből áll az élet. Egyszer egy sportágválasztón odajött hozzám Viktor, hogy mi lenne, ha velem is készülne egy riport. Boldogan igent mondtam, nagyon szimpatikus volt a dolog, és az első beszélgetésünk után úgy éreztem magam, mintha tíz centivel a föld fölött lebegnék. Kevés ilyen predesztinált esemény volt az életemben, amivel kapcsolatban ennyire élesen tudtam, hogy meg kellett történnie – ez egyike volt azoknak.

P. Viktor: Én nagyon későn kezdtem az élsportot, 13 évesen. Lényegében úszástudás nélkül kerültem az uszodába. Úgy kezeltek, hogy jó, ő itt van, aranyos, lubickol, befizeti a tagdíjat, de nem az élsportra van kitalálva. Pont tegnap találkoztam a nevelőedzőmmel, aki azt mondta, annyira szorgalmas voltam, hogy egy nyár alatt behoztam a lemaradásomat. Senki sem mondta, hogy legyek szorgalmas, egyszerűen csak nagyon jól éreztem magam az uszodában. Nem a munka részét láttam benne, hanem, hogy a két edzés között lehet focizni, hülyéskedni, vonulni, meg nézni a csajokat. Nem számítottam tehetségesnek, viszont hamar kiderült, hogy a tehetséget nagyon sok mindennel lehet pótolni, és lényegesen könnyebb magam mögé utasítani tehetséges, de mondjuk önelégült, lusta sportolókat. Egy amerikai baseball játékos mondta, hogy ha tudni akarod, kit tudsz legyőzni a sportpályán, akkor nézd meg, kinek réveteg a tekintete. Tehát ki az, aki „nincs ott”, aki nem éber. A kudarc élmény hozzám nem a sportból, hanem egy rossz üzleti döntésből érkezett. Bekerültem egy negatív spirálba, aminek az alján koppantam egy hatalmasat, és ez volt az, ami elindított a tudatosság felé vezető úton.

„Ahhoz, hogy megízleld a siker ízét, le kell tudnod nyelni a kudarc keserű ízét is.”
(The Compass – Az iránytű című film)

Megdöbbent, hogy a versenysportban nincs egy olyan bevált alternatív módszer, amihez fordulhattok, amikor bajban vagytok. Hogy lehet ez?

B. András: A sportpszichológus megoldás lehetett volna. Csakhogy a legtöbb ember úgy gondolkodik, hogy egy pszichológus, egy tréning vagy egy szeminárium beteg embereknek kell. A mélyinterjúk alatt Vajda Attila olimpiai bajnok kenusunk azt mondta, hogy azért ment el sportpszichológushoz, mert úgy gondolta, ha csak egy másodpercet is hozzátesz a teljesítményéhez, az neki egy olimpiai aranyérmet jelenthet. Az olimpiát másfél hajóval nyerte, de egy következő világversenyt egy század másodperccel, tehát igaza lett. Jelen pillanatban az a fajta segítség, ami nem csak a fizikai, hanem a lelki és a szellemi részünket is treníroztatja, úgy működik az élsportban, hogy „ha muszáj, akkor megoldható”. Beszélgettünk sportpszichológusokkal, és mi is ledöbbentünk, hogy se elismerve nincsenek, se megfelelően foglalkoztatva.

P. Viktor: A magyar sportban mindig azt hallod, hogy nincs elég pénz, bezzeg más országokban, stb. Úgy állítjuk be a dolgot, hogy ők a profik, mi pedig a szegény csóró lepattant magyarok vagyunk. Nem így van! A profizmus nem a pénztárcától függ, hanem az ember hozzáállásától. Egy profi sportoló nyitott mindenre, ami a teljesítményét előreviszi. Nincs beleragadva a szokásaiba, hanem úgy áll hozzá: „én akarok lenni a bajnok, mi kell ehhez”? Tehát nem úgy működik a dolog, hogy odaraknak egy zsák pénzt a magyar sportba, és akkor már nagyon jók vagyunk! Állítom, hogy sok olyan pszichológus van, aki akár ingyen is dolgozna, csak dolgozhasson, csak valamit adhasson.

H. András: Én fél évet edzőtáboroztam Oroszországban, ahol azt tapasztaltam, hogy a sportolókkal együtt utazik a versenyekre egy akupunktúra mester, és egy spirituális energiákkal gyógyító mester. A sportpszichológián már rég túl van ez. Erre az éberségre, erre a nyitottságra reflektálva mondom, hogy mindenki mindent bevet! A magyar emberben egyébként is benne van az az erő, tehetség, ami előrébb viheti, de ha nem élünk a mai lehetőségekkel, vagy nem vagyunk nyitottak rájuk, és csak az elmúlt 30 év élsportjában megszokott módszereket követjük, akkor el vagyunk veszve.

„Ha spórolsz az erőddel, egy helyben maradsz.”
(The Compass – Az iránytű című film)

P. Viktor: Nekem van egy egyszerű kérdésem. Ha én felemelek 100 kilót, és te is felemelsz 100 kilót, melyikünk fog nyerni? Mi fogja eldönteni ezt? Ha mindketten hat órát edzünk naponta, melyikünk fog nyerni a versenyen? Szerintem az, aki jobban bízik magában, aki jelen van minden pillanatban, akinek a felkészülése teljes. Ezért is szeretnénk a Sportalkímiával egy újfajta szemléletet elterjeszteni. Élt egy német tudósember, aki képletekkel levezette (Gauss-görbe), hány embernek kell részt vennie a munkában ahhoz, hogy egy kiemelkedően sikeres legyen. Ugyanis a szélsőségeknek jelen kell lenniük. Ahhoz hogy 1 jó legyen, jelen kell lenni 1 nagyon gyengének, 1 közepesen jónak, és 1 vetélytársnak is a sok között. Tehát az, hogy van egy sikeres olimpiai bajnok Magyarországon, kb. 200 embernek a „terméke”. Persze ő az, aki átszakítja a célszalagot, de óriási szerepe van a többieknek is, akik hobbi sportolóként vannak jelen az élsportoló mögött. Ők ugyanolyan értékes munkát végeznek, mint a győztes.

A Vonzás Törvényének elterjedésével egyre inkább bekerül a köztudatba az, hogy nem kell erőlködnöd, hogy elérj valamit, mert halálos nyugalomban, akár egy székben üldögélve is meg tudod teremteni magadnak, amit akarsz. Ezt sokan félreértik, és lustasággal, felelősséghárítással azonosítják. Nálatok hogy néz ki az erőlködés-lustálkodás arány?

P. Viktor: A Csikszentmihályi Mihály által megfogalmazott flow-állapottal tudnám ezt a legjobban elmagyarázni. Felállítasz egy mércét, hogy lusta vagy szorgalmas vagy. A flowban az ember lehet egy kicsit ez is, az is. Általában a vagy-vagy állapotot fel kellene váltanunk is-is állapotra. Ha azt mondjuk, hogy a munka élvezet, szeretünk elmerülni benne, akkor az pihentető is lehet. A lustaságban nagyon el lehet fáradni, nagyon le tudja húzni az embert, de ha flowban vagy, ott vagy a jelenben az összes érzeteddel és energiáddal, akkor benne vagy abban, amit csinálsz. Ez azt jelenti, hogy szorgalmas és lelkes vagy, mégsem dolgozol, nem fogcsikorgatva munkálkodsz. A pszichikai energia a kulcs: mindenkinek magának kell megtapasztalnia, hogy minél jobban oda tud figyelni egy dologra, annál inkább kitágul a tudata. Ha igazán koncentrálsz, nem beszűkülsz, hanem kinyílsz, és még több mindent tudsz befogadni. Ha kerékpározol, és érzed az egész tested, az izmaid, a sebességet, tudod, hogy mennyi idő van még a célig, érzékeled a versenytársakat, mert „ott vagy”. Ha közben azon gondolkoznál, hogy miként fizeted vissza a hiteledet, akkor a bringázás hirtelen kőkemény munkává válna.

H. András: A nem teljesen éber emberek egyszerre lusták is, és túl is dolgozzák magukat. Ha te igazán ott vagy, és tudod, hogy mi az utad, érzed, hogy merre kell menned, akkor pontosan tudod, mikor elég, mikor nem kell tenned egy lépést sem azért, hogy jobb versenyző legyél, vagy jobb ember, vagy jobb munkaerő, viszont van, amikor azt érzed, hogy reggeltől estig dolgoznod kell az ügyeden. Ha benne vagy az adott cselekvésben minden porcikáddal, akkor sokkal kevesebb edzéssel, sokkal tovább jutsz, és ha nem teszed meg a szükséges pihenést, lustálkodást, akkor rágörcsölsz, és vesztesz.

B. András: Vagy ha kizárólag csak gondolkodunk, meditálunk egy dolgon, a hármas létezésünk (test-lélek-szellem) néhány pillérét megint csak kihagytuk. Nem használjuk teljességében azt a tiszta teremtőerőt, ami ezt a hármasságot összefogja. Én azt tapasztaltam, hogy a túl sok gondolkodás nagyon gyorsan át tud csapni hiányállapotba. Ha az ember leül gondolkozni, egy darabig pozitív, aztán eljön az „ez még nincs meg, azt is rendezni kéne”, állapot, és nem vesszük észre, hogyan csökken az energiaszintünk. A legtöbb ember azt mondja, hogy mindig gondolkodik, agyal, hogyan teremthet jobbat, szebbet, mégsem mennek neki a dolgok. Persze, mert egyensúlyra kell törekedni itt is.

P. Viktor: A sport általában egy maszkulin dolog, de nagyon sokan félreértik ezt. A sportban én sem vagyok egy lágy darab, ez nem a finomkodásról szól, ugyanakkor nagyon fontos az elfogadás. A kerek része a fekete és a fehér, a lágy és a durva is. A fájdalmat a sportból nem lehet kihagyni, ahogyan az életből sem. Azt kell felismerni, hogy az egység része ez is, az is.

„A világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is.”
(Umberto Eco)

A sport hozott nektek sikert és kudarcot egyaránt. A magánéleten belül mi az erősségetek, miben vagytok tehetségesek?

B. András: Nekem a vízilabda mellett egy olyan gyors üzleti eredmény jött, amely önmagában mutatta, és eldöntötte a jövőmet. Ott minden tekintetben megkaptam a sikert. Zenélek is, kiadtam egy CD-t, amellyel kapcsolatban a legtöbben azt panaszolták, hogy miért csak 4 zeneszám van rajta. 12 000 ember előtt is volt szerencsém eljátszani és elénekelni az egyik számomat egy rendezvény alkalmával! Ha ezzel nem lenne feladatom, nem jött volna a lehetőség.

P. Viktor: Úgy gondolom, hogy amiben tehetséges vagyok, az a lényeglátásom. Pillanatok alatt fel tudom mérni egy dolognak a hasznosságát, a buktatóit és a lehetőségeit. Ez nem mindig volt így, mostanában tapasztalom. Egy üzleti megbeszélésnél például, amikor látszik, hogy el fog húzódni akár több óráig is, én már az elején le tudom fektetni azt a három pontot, ahová biztosan ki fogunk lyukadni. Ez az előadásaimnál néha nehézséget jelent, mert el tudnám mondani az egészet néhány mondatban, de persze az igény az, hogy fejtsem ki bővebben. Szóval a lényeglátásban feltétlenül tehetségem van. Fontos számomra az anyagi biztonság, a családom viszont annyira elsőbbséget élvez, hogy velük akarom tölteni a legtöbb időt – ez a végcél. Az motivál, hogy ha öt év múlva visszagondolok, és visszapörgetem a történteket, rengeteg embert lássak, akiknek az életében történt valamilyen pozitív változás, miután velünk találkoztak.

H. András: Mindhármunknak – és szerintem ezért vagyunk együtt – a segítségnyújtás az alapvető mozgatórugója. Arra jutottam, hogy az én saját tehetségem az emberlátás. Tehát, ha elkezdek beszélgetni valakivel, látom a szükségleteit; hogy milyen kis löketre vágyna; a gyengeségeit; hogy miként vágja át magát; és milyen érzései vannak az adott témával kapcsolatban. Szeretnék az elkövetkezendő években ezzel komolyabban is foglalkozni, előadás, személyes kontaktus formájában. 2006 óta fotózok, és azt gondolom, hogy vizuálisan is jól elkapom azokat a viszonyokat, amik az utcán történnek, amik leírják a társadalmunkat. Ebből már két kiállításom is született, és ez mindenképpen karakteres része lesz az életemnek.

„Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig.”
(Hermann Hesse)

A Sportalkímiát hol látjátok 5 év múlva?

B. András: Nem akarunk titkolózni, csak mindhármunk olyan személyiség, aki nem szeret nagy szavakkal dobálózni, ugyanakkor belül pontosan tudjuk, hogy mit akarunk. Aki figyelemmel követ minket, az pontosan látni fogja az irányt!

Lehet ezt nyilvánossá tenni?

B. András: Bizonyos elhatározásokról lehet beszélni, de ha nagy célokat akarsz elérni, jobb, ha magadban tartod az energiát. Ez az energia befolyásolhatja a céljaid megvalósítását. Sok embert ismertem már, aki hangzatosan kijelentette, hogy mit akar elérni, aztán nem valósította meg. Más ember meg csak csillogó szemmel mondott két mondatot, mégis érezted, hogy ő tart valahova, aztán létre is hozta, amit kitűzött maga elé. A mi nagy erősségünk, hogy a legtöbb dolgot, amit kitűztünk, megvalósítottuk az életünkben. A Sportalkímiának az a célja, hogy öt éven belül egy olyan támogató törekvéssé nője ki magát, amely fogalom az emberek fejében és szívében, s amely olyan természetszerűvé válik, mint ahogy jelen pillanatban azt mondjuk, hogy ha nyitott vagyok az ezoterikus dolgokra, akkor megveszem az Ezo tér magazint, mert tudom, hogy amit kapok tőle, arra szükségem van, és mindig tiszta dolgot találok benne. Most nagyon elszántan, egy nemes célért dolgozunk együtt hárman, ezért vagyunk nagyon erősek. Nem a megélhetésért küzdünk, hanem azért, mert ez már egy sokkal magasztosabb dolog, amiért érdemes élni.

Mái-Kovács Anikó
Főszerkesztő
(az interjú az Ezo tér magazin 2010. augusztusi számában jelent meg.)
Infó a Sportalkímia rendezvényeiről: www.sportalkimia.com